Anno amikor au-pairkedésre adtam a fejem 2010 decemberében (éppen 4 éve) , Novarában jártam egy családnál ahova végül nem mentem, mégis, azóta a Facebookon látom a család utját. Vagyes családról van szó, apuka olasz anyuka Paraguai-i, és van egy már most 6 éves kisfiuk, a napokban pedig megszületett második gyermekük, és meglepetten figyeltem a facebookon hogy jó ideje áthelyezték székhelyüket Paraguai-ba, de mielőtt én jártam náluk, Dubaiban éltek másfél évet. Gloria egy rendkivül insiráló nő és mégis valóságos. Ezen a hétvégén amit velül töltöttem elmondta, mennyire fáradt és lemerült. Kampányt indított a saját anyaságának nehézéségeiből ihletődve, ahol anyukákat gyermekeikkel fotózta (freelance fotós).nemrég pedig szedték a sátorfájukat és átköltöztek Paraguajba. Vajon mi ihlethette ezt a döntést?
Érdekes. Nhány év itt néhány év ott. A nyugodt és átlagos életet élő ember mit mondana erre: 'micsoda élet'. A kifejezés negatív értelmében.
Aztán, ki tudja mi van emellett a döntés mögött. Az élet ezt a fordulatot hozta.
A legnagyobb káosz közepette sokszor elgondolkodom, vajon hová vezet az utam? Lesz munkám Rómában és ott fogunk élni? Vagy megmarad a vándorlás? Veszek egy lakást itt Budapesten és hol itt hol ott? Vajon mi lesz a vége?
Ma megynyilt egy kis kapu. Felhívtak a Kelly-től (közvetítő cég, Róma). Habár végül a hölggyel arra jutottunk, valószínűleg túl sok nem épp pozitív pont a szóbanforgó lehetőségben (Róma másik oldalám van az iroda, a pozició erős visszalépés lenne, és a szerződés határozott idejű), nem pályázom meg, viszont végre egy visszajelzés. Végre valami.
Szóval ki tudja. Lehet közeleg az a hely ahová az utam vezet.
Vagy az utam az, hogy mostmár a BTnél maradjak, és innen szüljek hamarosan. Ki tudja.
Anno amikor Torinóban nagyon kétségbeesetten kerestem az utam (ami végül a hazatérés lett) az alábbi gondolat tartotta bennem a lelket:
"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. Merre? S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
Istenem!… De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése