Make-up - makes me feel good

Haha, hát nem is akartam tovább odázni a Make-Up-os bejegyzésem megírását, hisz számomra kedves, nagyon kedves téma ez.

Sokféle make-upos időszakom volt már.

Eleinte, nagyon fiatalként nem használtam semmilyen alapozó terméket, csak a szememet sminkeltem és szájfényt használtam. Gimnazistaként egy kevéske pattanással küzdöttem csupán, emelett gyönyörű sima és puha bőröm volt.

Néhány éve viszont megfordult a kocka, a két legfontosabb dolog az alapozás lett és a szemöldök korrigálás. Ugyanis a bőröm már nem olyan szép egyenletes mint anno és a szemöldököm pedig, nahát vele tinédzserként csúnyán elbántam. Nagyon vékonyra szedtem és sajnos elég egyenetlenül nőtt vissza. Ki kell mindig igazítanom, mert borzasztó anélkül.

Kezdjük hát az alapozással. Iszonyú nehéz jó alapozót találni. Ami megfelel a bőrtipusnak, nem maszkszerű nem látszik hogy van, de mégis tökéletes bőrt csinál. Ami nem fényesít ki délutánra, de nem is szárítja a bőrt (kevert bűrüek micsoda áldás nem igaz?).

Az én technikám évek óta az, hogy összekeverek egy kis arckrémet az alapozóval, igy sokkal természetesebb az eredmény. Egy olyan BB-krém félét mixelek ki de ez azért mégis fed - a BB krémek sokszor számomra túl gyenge fedőképességüek.

A felvitel érdekes, vásároltam az utóbbi hónapokban kettő alapozáshoz való ecsetet is, Az egyik a klasszikus lapos alapozó ecset a másik pedig egy H&M-es BB krém ecset ilyen tömött és rendkivül finom puha. De egyelőre nem sikerült még meghódítaniuk. Valamiért úgy érzem a kezemmel jobban tudok dolgozni.

 

 

A korrektor nem egy főszereplő nálam. Pattanásaim már csak elszortan vannak, vagyis, még annál is ritkábban. Karikák a szemem alatt szerencsére nincsenek. Van egy korrektorom  egy jó kis világos árnyalat amit, ha ki akarom villantani a szemimet akkor a szemem környékére kenek, de elég ritkán használom.

A következő lépés mindig a szemöldök. Évekig ceruzát használtam, majd felfedeztem a ferde ecsetke és szemhéjpúder párost, velük jobban lehet játszni. Ha akarom szuper íves kidolgozott szemöldököt csinálok, ha akarom hétköznapias egyszerű dúst. Ez szuper tényleg imádom.

Majd jön a 'szabadprogram'. Egy kis szempillaspirált azért szinte mindig teszek. A szemkihúzásról is nemrég szoktam le. Vagyis néha néha még kihúzom, de tényleg csak néha.

Ennél gyakrabban használok pirosítót. Ami nemrégiben kezd jobban érdekelni. Eddig azt goldoltam a pirosítót egy helyre lehet tenni és kész. De rájöttem sokféle hatást lehet elérni. A sötétebb barnás árnyalatokkal az arccsont alá erősen oldalra, - na ez nem is pirosítás valójában hanem kontúrozás a profik nyelvén. Nekem ehhez van egy sötét púderem. Manapság elég gyakran használom ezt. Ezzel lehet az a natur smink hatást elérni ahol nincs túl sok szín meg cifrázás. Csak egy gyönyörű alap egy szépre korrigált szemöldök, ez a konturvonal az arcon ami egész természetesnek hat. És akkor jöhet egy szép rúzs.

Rúzsom gyakorlatilag soha nem volt, egészen egy évvel ezelőttig. A szájfény vagy ajakápoló elégnek bizonyult számomra - soha nem voltam az a 'rúzsos típus'. Aztán jött a nagy rúzs trend. Nagyon tetszenek. A nude-ok. A fukszia. Az élénkpiros. Fantasztikusak. Szép bordók igy őszre / télre hmm, na pont egy ilyen hiányzik még, azt hiszem fel is kerekedem és ellátogatok ma egy KIKOba.

A szemsimkkel igen keveset foglalkozom. Ha valami special hát akkor egy tusvonal, mármint, nekem special..

Imádom ezt a natur megjelenést..

Van bőr a képükön..

Nőként igancsak rajongok a szépségápolásért, a kozmetikumokért és minden olyan termékért ami azt ígéri, hogy még szebbé varázsol.

Imádok a bőrömmel a hajammal foglalkozni, ápolni - ez már csak ilyen női dolog, hát nem?

Nem vagyok az egy terméknél vagy márkánál leragadós fajta, szeretek próbálatni kisérletezgetni, a 'még jobbat' keresni. Túlságosan kritikus sem vagyok, azt hiszem nagyon kevés terméket dobtam ki eddig elhasználatlanul. Viszont, a termékeket a fürdőszobapolcon felhalmozás nem kenyerem, tehát egyféle termékből maximum 2 dolog áll a szekrényemben.

Nos, itt Olaszországban még csak felfedezőben vagyok egyes termékekkel, első ilyen dolog az arclemosó. Otthon Budapesten az elmúlt két évben zsinórban vásároltam az Yves Roche csodaklassz zöld arclemosóját, egy isteni finom kis cucc, soha semmiféle irritációt nem okozott, de gyönyörűen levitt minden koszt sminket egyebet.

Itt eddig vásároltam egy helyi márkájú arclemosót ami nem volt olyan rossz, de jó sem, ha a szám közelébe került éreztem egy ilyen furcsa nagyon erős illatot/ízt ami gondolom a kicsit túl agresszív összetevőktől lehet. Ezt majdnem kivégezvén az elmult hetekben nagy boldogan vettem kézbe a közeli szupermarket aktuális kupanjait, köztük a nivea 30%osát, és rögtön eldöntöttem, beszerzem őt:

 

 

 

Nos, 3 napja kezdtem el használni és rögtön már az első nap után a pokolra kivántam. Szó szerint tönkretette a bőröm. Csupa csupa apró kis kiütés lettem tőle, csupa érdes és kirügyezett az arcom.

Erősen lebeszélek róla mindenkit csak emiatt regisztráltam a krémmániára, hogy ott is leírjam tapasztalatomat.

Tovább olvasva a terméknek, itt az olasz lányok körében is rengeteg panaszt talátam az interneten, és azok akik már nagy 'összetevő' szakértők, azt írták, hogy ez a termék egy nagyon agresszív, erősen allergén cucc. Kukába vele.

Valóban borzalmas.

Ekkor az egyik ilyen kis 'fúrumon' láttam hogy egy lány alternativának egy bio szappant ajánlott. Majd találtam még 2-3 szappan tipus ajánlatot. Szóval ma felkerekedem és beszerzek egy finom kis szappant, ami reméljük hamar helyreteszi a tönkrevágott bőrömet.

És szándékozom lecserélni a tusfürdőmet is rá. Ugyanis a kezemen több mint egy éve csúnya ekcémával küzdök. Csak a jobb kezemen tehát amire mostantól odafigyelek:

- takarítás és mosogatás csak kesztyűben

- fürdés mosdás arctisztítás csakis a jó kis bioszappanommal.

Hát ennyi reméljük működni fog..

Azt hiszem a következő bejegyzésemet is a szépség témakörének fogom szentelni. MAKE-UP!!

Where I am ..

Azt hiszem kezdem megérteni, hogy mi folyik itt.

Egy újabb tanulságos időszakon haladok épp át.

Mindig úgy tekintettem a mostanában felbukkanó rossz napjaimra, mint valami amit túlélek aztán minden sokkal jobb lesz. De valahogy nem akar jobb lenni. Talán éppen azért mert még nem értettem meg, miért is történik ez velem, mit akar nekem mondani és tanítani. De most mintha elkezdtem volna 'kapizsgálni' :)

 

Ha visszanézek az életemre fellelhetek egy csomó olyan periódust benne, ahol nem voltam épp a helyzet magaslatán, de aztán mindig túljutottam rajta.

Volt idő amikor borzalmas magánéleti "tragédiákon" mentem keresztül. Idézőjelben hisz azóta a fájdalmaknak meg a szenvedésnek nyoma sincs, hisz már tudom, azért voltak mert Marco mellett a helyem. A nem működő kapcsolatok, vagy, nevezzük inkább próbálkozásoknak, megtanítottak várni. Megtanítottak nem megalkudni, hanem egyedül is jól érezni magam. Igy nagyjából 7 évnyi kitartó szingliskedés után végre belépett az életembe az igaz szerelem. Könnyes megható sorok haha.

Aztán, volt időszak amikor a munka miatt szenvedtem, anno a polgármesteri hivatalban. Mert már utáltam, kissé ki is égtem az ügyfélszolgálatozásban és tudtam, nem itt a helyem többé. Mielőtt jött az olasz kaland munkát kerestem nagy hévvel körülbelül fél éven át Budapesten, de sehogyan sem akart összejönni. Azt éreztem, megőrülök, patthelyzetben vagyok, sehol máshol nem akarnak alkalmazni, én már megöregszem a hivatal pultja mögött. Már láttam magam 45 évesen a kiskosztümben berakott hajjal krepphaisnyával. Nade aztán egyszer csak úgy döntöttem (jött a nyár) hogy most hagyjuk kicsit ezt a dolgot és élvezni akarom a percet. Nyaralni mentem mégpedig Itáliába egy barátommal és hát nem beleszerettem az országba a nyelvbe. Amit, ma az irodában, egy kollega szavaival élve "fantasztikus módon megtanultam".Jött a nagy váltás au-pairkedés. Szép kis hónapok voltak, nade ott is szenvedtem. Fura, mi? Na jó ne gondoljátok, hogy ilyen szenvedős fajta vagyok. Nem úgy értem, hogy folyamatosan szenvedtem, hisz feledhetetlen klassz dolgokat éltem át akkortájt. De egy idő után éreztem, nekem ez csak egy eszköz, egy átmeneti dolog ami által megtanulom a nyelvet és majd aztán meglátjuk mi lesz. A hazatéretemkor volt egy pár hónap szuper forma amikor is büszke voltam az új klassz munkahelyemre, az első önálló kis albérletemre és arra hogy végre kiegyensúlyózódtam..

Nade akkor jött a nagy nagy fordulat. Megérkezett a várva várt szerelem az életembe. És habár erről kevesen tudnak ez sem felhőtlenül. Úgy értem, a kapcsolat fantasztikus, mintha lenne köztünk egy rendkívül erős kötelék. De azért, az élet nem szünt meg ujabb leckéket előhozni. A kapcsolatunk elején borzasztó erős féltékenységgel küzdöttem. Valószínűleg a sok rossz élmény a 7 szingliévem után kicsit nehézzé vált biznom valakiben. Nehéz volt maximálisan megnyilni és elhinni, itt most nem lesznek problémák. Hogy én kellek valakinek, úgy ahogy vagyok és senki más. De beért a gyümölcs itt is hála Marco türelmének velem szemben. Persze azért hozzá kell tenni, valóban nem épp könnyítő tényező egy távkapcsolattal indítani. De megcsináltuk.

Aztán, a munkában is rengeteg nehéz időszakot tudhatok magam mögött. Voltak rendkívül stresszes időszakaim de túléltem őket és azt hiszem jobbjára megtanultam kezelni a stresszt. Természetesen van még mit fejlődni, de már mostanra is rengeteget tanultam.

És most itt vagyok egy újabb "szenvedős" időszak kellős közepén, amikor is épp minden csupa fekete és sötét, nem látom még az alagút végét. De végülis, ha ide fentre tekintek a kis élettörténetemre, mindig megjelent az a bizonyos fény az alagút végén, tehát most is megfog.

 

De hogyan is definiálnám ezt az időszakot és mi lesz a tanulság vajon? Azt majd a végén fogom biztosra megtudni, de per pillanat az a gyanum, hogy egy ujabb türelem-lecke elsősorban. A nagy szerelemmel 7 évig váratott az élet ki tudja a nagy költözésem és "végleges letelepedésemmel" mi lesz a helyzet. Az igazi munkahely ahová mennem kell még nem került láthatárra. Vagy, valami egész más vár rám. Lehet hogy holnap teherbe esek (nem akarok részletekbe bocsátkozni, NEM próbálkozunk, dehát, bármi megeshet :) ). Vagy rájövök, valami teljesen más terület vár rám. A másik dolog ami lehetséges vagyis, egészen biztos, hogy igaz - nem vagyok még kész egy munkahelyre. Mivel itt erre meglehetősen nehézkes dolog a tömegközlekedés kérdése, autóra szorul az ember lánya, és hát éppen rajta vagyok, hogy megszerezzem a szükséges rutint hogy önállóan vághassak neki a saját kis életemnek itt. Aztán, nyitottabbá kell válnom. Picit bezárkóztam itt az elmúlt hónapk sikertelen várakozásában, itthon, a túl sok home-office-olásban. Többet kell csevegnem és kommunikativabbá kell válnom. Jelentem folyamatban.

Szóval az újabb tanulságos időszakom kellős közepén kijelentem: 'ÚTON VAGYOK'

 

 

still inspired by others

Anno amikor au-pairkedésre adtam a fejem 2010 decemberében (éppen 4 éve) , Novarában jártam egy családnál ahova végül nem mentem, mégis, azóta a Facebookon látom a család utját. Vagyes családról van szó, apuka olasz anyuka Paraguai-i, és van egy már most 6 éves kisfiuk, a napokban pedig megszületett második gyermekük, és meglepetten figyeltem a facebookon hogy jó ideje áthelyezték székhelyüket Paraguai-ba, de mielőtt én jártam náluk, Dubaiban éltek másfél évet. Gloria egy rendkivül insiráló nő és mégis valóságos. Ezen a hétvégén amit velül töltöttem elmondta, mennyire fáradt és lemerült. Kampányt indított a saját anyaságának nehézéségeiből ihletődve, ahol anyukákat gyermekeikkel fotózta (freelance fotós).nemrég pedig szedték a sátorfájukat és átköltöztek Paraguajba. Vajon mi ihlethette ezt a döntést?

Érdekes. Nhány év itt néhány év ott. A nyugodt és átlagos életet élő ember mit mondana erre: 'micsoda élet'. A kifejezés negatív értelmében.

Aztán, ki tudja mi van emellett a döntés mögött. Az élet ezt a fordulatot hozta.

A legnagyobb káosz közepette sokszor elgondolkodom, vajon hová vezet az utam? Lesz munkám Rómában és ott fogunk élni? Vagy megmarad a vándorlás? Veszek egy lakást itt Budapesten és hol itt hol ott? Vajon mi lesz a vége?

Ma megynyilt egy kis kapu. Felhívtak a Kelly-től (közvetítő cég, Róma). Habár végül a hölggyel arra jutottunk, valószínűleg túl sok nem épp pozitív pont a szóbanforgó lehetőségben (Róma másik oldalám van az iroda, a pozició erős visszalépés lenne, és a szerződés határozott idejű), nem pályázom meg, viszont végre egy visszajelzés. Végre valami.

Szóval ki tudja. Lehet közeleg az a hely ahová az utam vezet.

Vagy az utam az, hogy mostmár a BTnél maradjak, és innen szüljek hamarosan. Ki tudja.

Anno amikor Torinóban nagyon kétségbeesetten kerestem az utam (ami végül a hazatérés lett) az alábbi gondolat tartotta bennem a lelket:

 

"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. Merre? S véljük, hogy semerre.

Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.

Istenem!… De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.

Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet."

 

 

Ha megkérdezném magamtól..

Mostanság elkezdtem kérdéseket szegezni magamhoz, ami nagyon érdekes eredményekhez vezet.
Csomó ráébredés, hisz, néha el sem gondolkozunk azon, mi is egy problémának a gyökere és milyen egyszerű lehet rá a megoldás. Vagy hogyan tehetnénk jobbá egy dologhoz való hozzáállásunkat.

Valamiféle ilyen insipáló gondolatokért kutató googlizás alkalmával leltem rá az Éva magazin által összeállított tipp-csokorra, ami segít mindent szebb szinben szemlélni. Általában elég közhelyesek ezek az ilyenfajta cikkek, de ez nagyon megtetszett..

1. Reggelenként gondold végig: minek tudsz aznap örülni? Hogy gyönyörűen süt a nap? Hogy már csak 2 hét van hátra a síelésig? Hogy ma látod a kedvesedet? Hogy végre túl leszel a leg­nehezebb vizsgádon

2. Ha sok a tennivalód és kevés az időd, válassz: melyik feladat elvégzésétől lesz jobb a közérzeted?

3. Ragassz a fürdőszobai tükrödre egy pozitív gondolatot. Ha teljesen magadévá tetted vagy meguntad, helyezz ki újabbat.
4. Ha úgy érzed, hirtelen ideges vagy rosszkedvű lettél, próbáld meg tudatosítani az okát. Tudsz segíteni rajta az adott pillanatban? Ha nem, ne hagyd, hogy rád telepedjen a rossz érzés – csak vedd tudomásul és próbáld kívülről szemlélni. Ne hagyd, hogy elhatalmasodjon.
5. Állítsd össze vágyaid listáját. Írd fel, melyek azok a célok, amiket el akarsz érni. Ne hessegesd el őket azzal, hogy irreálisak! Minden tételt szedj apró lépésekre. Egy év után nézd meg, mit valósítottál meg belőlük.
6. Ha hajlamos vagy a kisebbrendűségi érzésre, próbálj meg tudatosan jót feltételezni magadról. Ne azt gondold, hogy „úgysem fog sikerülni”, hanem kérdezd meg magadtól: „mit tehetek, hogy sikerüljön?”
7. Törekedj olyan tudatállapotra, amit nyitottság, elő­ítélet­-mentesség, jóindulat és segítő­készség jellemez!
8. Ha összehasonlítod magad másokkal, ne csak felfelé, hanem lefelé is tekints.
9. Merd élvezni a pillanatot, add át magad az élményeknek!
10. Légy nagylelkű! Különböztesd meg a lényegest a lényegtelentől, a fontosat a kevésbé fontostól.
11. Élj tudatosan, de közben figyelj a belső hangra, a megérzéseidre is.
12. Szánj időt a felszabadító erejű tevékenységekre!
13. Alakíts ki új szokásokat a régiek helyett.

 

Manapság nagyon divatos - elsősorban az instagrammon látom az angol 'inspration' accountokat. Enteriör, divat, vagy tejesen egyszerű hétköznapi tárgyak/dolgok, ételek fotóit teszik közzé, ami engem gyakran deríit jo(bb) kedvre. A sport accounok szintén rengeteg motivációt adnak egy kis mozgáshoz (kedvesem ezzel nem ért egyet - azt mondja a tökéletes testekről posztolt képeket nézegetni eltorzítja az önértékelésem. Igaza is lehet, habár én nem így érzem.

 

Sőt, a napokban még egy uj gondolat ütötte fel fejét bennem. Egy munkahelyi meetingen egy problémamegoldó metódust gyakoroltunk. Felhoztunk egy konkrét problémát, amit aztán egy néhány-pontos sémán keresztül kell megvizsgálni. Miután megfogalmaztuk a problémát, a következő a pontos célunk meghatározása. A pontos célunk pedig az lett, hogy a hibázási rátát, ami a mi munkánkkal kapcsolatos problémánkat okozza (és ami ráadásul nem tőlünk származik), lecsökkentsük kvázi nullára.

Na ez elgondolkodtatott több szempontból is.

Először is. A nagy közhely. Tökéletes nem létezik. Közhely kettő, az hibázik aki dolgozik. Na persze ennek fényében hagyjunk is minden fejlesztésre irányuló kezdemányezést. Nyilván nem - de azért én nem egészen ezt tűztem volna ki célul olyasmi példát hoztunk fel amiben nem hiszem hogy ilyen szintűfejlődést érhetünk el - hisz a probléma forrása nem mi magunk vagyunk. Én inkább azt mondtam volna, tanuljuk meg jól kezelni ezeket a problémákat.

Arra jutottam, hogy nem létezik problémamentes élet. A római magyar barátnőm jutott rögtön eszembe akit első körökben megismerve az volt az érzésem, idilli élete van, rendes munkahelye van Rómában, a párjával csodajók együtt és minden rózsaszín. Míg, a napokban beavatott nemegy nagyon komoly problémájába ami most jelen van az életében. Problémák mindig vannak, némelyek olyannyira kivülről érkeznek, hogy kevés hatalmunk van kezelni őket. Ilyenek a családi gondok, tragédiák, amiken át kell rágnunk magunkat. Vannak viszont azok a problémák amik egész egyszerűen orvosolhatók. Idegesít egy kolléga viselkedése? Vezessük rá, mi az amiben változhatna. Nem jelentkeznek vissza az álláspályázataimra? Csinálok egy új CV-t (ez épp élő példa a napokban kreáltam ujra a CV-m). Akkor is, ha az már nem rajtam múlik hogy a cég behív-e, mert a hirdetés valós-e vagy mittudomén - ez már nem számít. A lényeg, hogy tettem valamit a panaszkodás helyett, amitől jobban érzem magam.

 

Visszakanyarodva pedig az inspirációra, és hogy hogyan is tudnám összekötni ezt a két dolgot. Amikor inspirációra van szükségem, annak mindig oka van. Egy rosszabbl sikerült nap amit pár szép kép divattipp vagy receptötlet máris fel tud dobni. Egy Nike futós poszt által kapott inspiráció, ami arra késztet hogy tegyek aznap valamit a testemért lelkemért.

 

Sokszor képesek vagyunk a legapróbb dolgokért is bosszankodni, mérgelődni, rosszul érezni magunkat. Ugyan miért kellene. Az élet szép. A kávé isteni. Az esték gyönyörőek. A reggeli olyan finom. A párom imád és én is Őt.

 

 

"Egy hét. Egy örökkévalóság annak, aki valóban boldogtalan. Annyira, minden porcikámmal, keresztül-kasul boldogtalan voltam, hogy egy hét alatt elfogyott az egész. A hajam is boldogtalan volt, a bőröm, az ágyam, még a ruháim is. Annyira tele voltam boldogtalansággal, hogy semmi sem létezett azon kívül. És amikor már nem létezik semmi más, akkor lassan megszűnik a boldogtalanság is, mert nincs semmi, amihez hasonlíthatnád. És akkor jön a teljes kimerültség. Aztán elmúlik az is. És lassan újraéled az ember".

Erich Maria Remarque

 

 

 

Hát valami ilyesmin mentem át most és nem volt kedvem lehúzós dolgokat megírni. Hisz, habár végül megértettem, hogy a mélységek is kellenek, hogy 'felébredjünk' és újult erővel folytathassuk utunkat - de egyúttal jobb nem 'fürdeni' a szomorúságban olyan eszközökkel amikkel még ezt meg is örökítjük és közzétesszük, magunknak ismételgetve nyomorunkat.

Úgy értem a 'kimászós fázis' már a jó és tanulságos fázis, de amikor az a rész van, amit odafent Remarque is leír, na azt nem ragoznám.

Rossz, hogy gyakran nem tudom mit tegyek. Elrejtsem ezt kedvesem elől vagy jobb, ha mindig beszélek, 'kibeszélek'.

A héten egyébként csoda történt. Egy jelentkezésemre visszajeleztek. Egy 2 soros emailben arra érdeklődve hogy én most akkor hol is élek. Válaszoltam (hogy nagyrészt Rómában), azóta már nem jött válasz.

Baromi nehéz ez. Hisz ilyenkor onnantól hogy elárulom hogy én dolgozom és nem tudok egy hónapnál előbb kezdeni, hát elég sok sörgős pozioról lecsúszok.

Magam ejtek ki egy csomó moindent mint a 3 hónapos szerződéses ajánlatokat, mégjobb a 'project szerződéses' ajánlat avagy, mégcsak fix havi fizetés sincs meghatározva csak ilyen teljesített projectek után majd kifizetnek. Vagy nem.

Na megint visszafordultam odafelé ahonnan indultam (mélypont), csakhát, mindez a valóság.

Talán a magyar barátnőmet kint azért sodorta utamba a sors hogy lássam, nincsen lehetetlen. Neki most lesz határozatlan idejű szerződése egy cégnél - természetesen ismerős által talált állás, nade, létezik. Ez valamelyest tartja bennem a lelket, hogy létezik.

Ha pedig nekem nem adatik meg, el kell gondolkodnom más lehetőségekben. Skype-os nyelvoktatás pl. Persze, sajnos olyan beállítottságú ember vagyok, aki a fix biztos dolgokat szereti, munkában pedig abszolut és a kiszámíthatatlanságtól a hideg ráz.

Ezért is. ha a csoda nem történik meg velem, talán be kell venni az alternativák közé a B tervet. Vagyis hogy maradok a fenekemen és máér innen megyek Maternitiyre. És akkor talán lesz is hol ujrakezdeni dologozni 1/2 év után..

 

De mindenekelőtt, szeretném abbahagyni a fentieken való görcsölést. És szebbé tenni azt ami van. Most a jelenben. Rajta vagyok.

 

 

"Az életünk: gyöngysor. Minden nap és minden óra egy-egy gyöngy rajta. Ha nem ragyog külön-külön mindegyik, vacak lesz az életed. Azt várni, hogy a holnap vagy a holnapután megváltja a jelenedet, hamis reménység és önbecsapás. Mert holnapután már újra várod a holnapot, és holnap a jövő hónapot és évet - ha nem tudsz teljes szívvel és lélekkel jelen lenni, soha nem jön el a beteljesülés. AZ "AKKOR" MOST VAN! Hidd el!"

Müller Péter